Mert az Úré a „szorzáshoz” hasonlítható. Azt mondta sareptai asszonynak: „sem a lisztesvéka nem ürül ki, sem a korsóból nem fogy el az olaj addig, amíg az Úr esőt nem ad a föld színére.” 1Kir 17:14.

A sareptai özvegy, sápadt volt a félelemtől, emberi támogatás, eső és élelem nélkül. Csak egy utolsó kenyérre elegendő lisztje és olaja maradt. Kiment, hogy valamennyi ágat összeszedjen, és így elkészíthesse utolsó ebédjüket. Akkor egy viseltes ruhában lévő utazó szólította meg a kunyhója előtt, és vizet kért tőle. Ahogy megfordult, hogy bemenjen a vízért, Illés próféta még egy kis kenyeret is kért hozzá!

Így válaszolt, „Él az Úr, a te Istened, hogy nincs kenyerem, csak egy marék lisztecském van a vékában, egy kevés olajam a korsóban.” (1Kir 17:12). Gondolkodását a „kivonás” jellemezte, elkészíti a kenyeret, magának és a fiának, elfogyasztják, majd meghalnak! Azonban Istennek másféle terve volt!

Azoknak, akiknek problémás a „szorzás” alapú gondolkodás, az Isten szolgájának válasza érzéketlennek tűnik. Miután bátorította, hogy ne féljen, Illés azt kérte tőle, először neki készítsen pogácsát, és adja azt oda. Majd hozzá tette, Isten ígéretét: a vékában lévő liszt nem fog elfogyni, és a korsóból sem fog kifogyni az olaj, amíg tart a szárazság!

Ehhez hasonló, a mi tizedünk és adakozásunk is, ez egy bizalmi próba. Ragadjuk meg Isten sokszorosító hatalmát. A sareptai özvegy, bízott abban, hogy a próféta szava, az az Isten válasza kétségbeejtő helyzetére. Isten szavát az első helyre tenni, ma is a túlélés stratégiája.

Vajon bízunk-e Istenben, amikor visszakéri tizedünket? Vagy félelem tör ránk? Csak akkor tudjuk őt az első helyre tenni életünkben, ha bízunk benne.

Amikor beadjuk adományainkat is, tegyük félre félelmeinket, és gondoljunk Isten megsokszorosító hatalmára.

Helyezzük Istent az első helyre, és magunk félelmeit egy kicsit hátrébb.