A két gyermek szüleitől tanulta meg, hogy a megöletett Bárány, Krisztust jelképezi, aki Isten eszköze lesz az emberiség megváltásában.

Azt is megtanulták, hogy a hitüket is kifejezhetik az eljövendő Megváltóban, amikor az áldozatot bemutatják, ahogy azt Isten magyarázta el.

Azonban a két fiú, ellenkezőképpen értelmezte a tanultakat.

Ábel igazságot és kegyelmet látott abban, hogy Isten kimozdította szüleit az Éden kertjéből a bűneset után. Annak ellenére, hogy a halál ítéletét is hallotta, viszont arra gondolt, kikerültek ugyan a kertből, de a Megváltó ígéretét is meghallotta.

Azonban, ettől eltérően értelmezte Káin saját helyzetét. Miért volt Isten olyan kíméletlen és szigorú, hogy egy kis hiba miatt, kitette Édenből a családját. Hitte, hogy ő másképpen kezelte volna szülei hibáját. Vajon ez az Istenbe vetett bizalmatlanság vezette őt ahhoz, hogy haragot érezzen Isten iránt és fellázadjon ellene?

Lázadó lelkülete mutatkozott meg, amikor a saját elgondolása szerint vitte áldozatát az Úrnak, és nem az Úr útmutatása szerint. Ahelyett, hogy nyájából egy elsőszülöttet vitt volna az Úrnak, ami Krisztust jelképezte volna a bűnösökért, azt hozott, amit úgy gondolta, tisztább és jobb áldozat lenne, elkerülve azt a visszataszító véráldozatot.

Ezzel, nem akarta elismerni magát bűnösnek, mint akinek szüksége van a Megváltó halálára. Azt sem akarta figyelembe venni, hogy Isten elsődleges szempontja, hogy az áldozat, az áldozat tevőt szándékozik megtisztítani.

Ennek megfelelően, Isten nem vette tisztelettel Káintól áldozatát. Hanem azt olvassuk a Bibliában, hogy „az Úr rátekintett Ábelre és az ő ajándékára.” I. Móz. 4:4.

A tűz, ami felszállt az oltárról, azt jelezte Isten részéről, hogy elfogadtalak, megbocsájtottam neked.

Ez a történet azt tanítja, hogy Isten azt az áldozatot fogadja el, aki életében elismeri az ő fennhatóságát. Az áldozat tehát egy önkéntes, természetes istentisztelet, amely kifejezi a hálát és hűséget Isten felé.

Azok, akik átadták magukat Istennek, azoknak nincsen szükségük újbóli felhívásra vagy emlékeztetőre, hogy áldozattal forduljanak Istenhez.

Hanem minden alkalommal. amikor Istentől áldásban részesednek, azt érzik, hogy Istent helyezik az első helyre és magukat egy kicsit hátrébb.