Az egyik családi áhítat alkalmával, papája említette, hogy családjukból mindenki rendszeresen visszaadja a tizedét és adományokat ad. Említette, hogy természetesen a rendszeresség, az a bevételtől függ, és az adományokat is százalék alapján számolják ki. Az imádságban említette, hogy a család tagjai elkötelezetten teszik ezt.

Az ima után, Kezia megjegyezte papájának: „Apa, azt mondtad, hogy mindenki tizedet fizet és adományt ad a családban?” Papája rábólintott, „Igen.” „Nem papa” rázta a fejét a kislány, „én ezt nem csinálom.”

Papája rögtön megértette, hogy addig a család nevében tették ezt a szülők. Azonban kislánya akkor ébredt rá, hogy ez neki nem elegendő. Attól a naptól fogva Kezia zsebpénzt kapott szüleitől, rendszeresen, hogy megtanulja a hálaadást.

Ellen G. White azt írja a gyerekekről, „ne elégedjenek meg azzal, hogy a papától, mamától kapnak adakozni valót a gyülekezetben, ami nem az övék. Azt mondják maguknak, ’Abból adjak, ami nem is az enyém?’” Adventist Home, p. 387.

Ha a gyerekeknek rendszeres zsebpénzt adunk, azt tanítjuk meg, hogy a sajátjukból adjanak. Segítjük őket azt megtanulni, hogy ne a pillanat felindulásában adakozzanak, amikor erre felhívást hallanak, hanem rendszeresen és következetesen.” Counsels on Stewardship, p. 294.

Mindennapi életünk gyakorlatában, helyezzük Istent az első helyre és magunkat egy kicsit hátrébb.